Éppen negyven éve, hogy bejutottam a búzatenger kellős közepére. Nem is akárkikkel, Péterrel és Pállal, a nevezetes két kátai férfiemberrel. Hihetetlen és lenyűgőző volt... Bizton állítom, nincs az a hullámzó óceán, ami vetekedhetne a szőkén ringó, hajladozó búzatengerrel...
Hogy hogyan kerültem oda? Június volt és éppen huszonkilencedike, Péter, Pál napja. A népi krónika szerint ezen a napon aprónak és nagynak - vidéken - már a búzaföldön a helye, kezdődhet az aratás!!!!
Ahogy az a nagykönyvben megvan írva:
"A gabonavetés az acatoláson kívül nem sok gondozást kívánt, legfeljebb a madarakat kellett ijesztőkkel távol tartani, ha már sárgult a gabona. A búza érésének szakaszait így határozzák meg: Szent-Györgynap (április 24.) táján szárba indul a vetés, májusban kihányja a fejét, Vid napján (június 15.) abbahagyja a növekedést, Péter-Pálkor (június 29.) megszakad a töve, ettől kezdve már csak érik, és lehet kezdeni az aratást.
(Forrás: http://goo.gl/Va4JVb) "
Ha aratás, akkor bizony nekem ott a helyem! Kezdő zsurnaliszta voltam, bár a média aranytojásának héjait még jócskán a fenekemen hordtam - de kit érdekelt? Engem az biztosan nem, azon kívül viszont minden, de minden ami csak látható a világból. Így kerültem hát Szentmártonkátára, az aratás kezdő napján, s felkapaszkodhattam a Pál vezette óriási monstrumra, a Class dominátor névre hallgató kombájnra.
Na?
Ezen utaztam, büszkén és boldogan. Pedig a lépcsőn kapaszkodtam, mert ülőhely az csak egy volt, Palkónak a traktoros kombájn vezetőnek, de én menni akartam. - Gyöjjön, ha már annyira akar, de bírnia kell, mert én ki nem hozom, csak ha a sor végére értünk... - aztán összekacsintottak Péterrel, a szerelővel aztán már indultunk is. Hűha! Zaj volt és forróság, szállt a por és a törek... egy idő után úgy kiszáradt a szám, hogy már nyelni sem tudtam. A szépen befésült frizurámat úgy belepte a röpködő törek, hogy már azt sem lehetett tudni milyen színű is a hajam voltaképpen... - Nem ártott volna egy kendő a fejére - mondta Palkó, s magamban igazat is adtam neki. Követhettem volna a marokszedő lányok, asszonyok divatját, jobban jártam volna.
- Maga se kaszával jár már - mondtam Palkónak. - Ammár igaz - replikázott - de nincs is hosszú, fodrászos, bodorított hajam... - Tény, ami tény, ő tüsire volt vágva, meg még sapkát is rakott a fejére. Hiába, aki a búzaföldön nőtt fel, az tudja a módit alapból.
- Nemcsak, hogy itt nőttem fel - mesélte később, már az ebédnél, amit az árokparton tálaltunk maguknak (akárcsak a régi aratók, hajdanában, danában) -
...hanem itt is születtem, születtünk, mind a ketten, a bratyóval... - folytatta. - Ezért vagyunk mi, itt Kátán híres emberek....
- Hogy miiiiiii? Itt? Hol? - néztem hitetlenkedve a mellénk huppanó Péterre, aki demizsonban könnyű fröccsöt hozott nekünk a lajtos kocsiról.
- Itt, itt, éppen itt a nagy nyárfa alatt...
- Viccelnek velem...
De nem. Komolyan ott születtek. A szüleik, apjuk, anyjuk még zsellérként éltek a háború előtt. Aztán kaptak darabka földet, az osztáskor a háború végén azt művelték. Apjuk aratni jött, anyjuk pedig pocakosan, édes terhével együtt hozta utána a búzaföldre az ebédet. Jött nyugodtan, nem számított ő semmire, nem volt annak még itt az ideje... Csak hát nem tudták ikreket várnak, akik ideje korán a világra kívánkoztak...
- Már akkor is jó gyerekek voltunk, már hogyne lettünk volna azok - mondták ketten, kórusban - nélkülünk nem lehetett aratás... Így hát megszülettek, ott a búzaföld szélén, az öreg nyárfa alatt. Mi is lehetett volna más a két fiú neve, aratás napján, mint Péter és Pál... Könnyen, gyorsan érkeztek a földi világba, nem volt gond velük.
- Itt volt a lajtos kocsi, azzal vittek vissza minket a faluba, anyánkkal...
- Volt nagy ováció, ünneplés, mert ilyen azért itt még nem fordult elő. De gondolom máshol sem, hogy aratáskor, a tarlón szülessenek meg a gyerekek. Csodánkra járt a falu apraja, nagyja. Hozták a fonott szalmabábokat, tele lett vele a tiszta szoba...
Péter és Pál aztán sem szakadt el egymástól, sem a búzaföldtől. Palkó traktoros, kombájn vezető lett a gépállomáson, Péter meg gépszerelő. De mind a ketten úgy fenik, forgatják a kaszát is, ahogy azt apjuktól, nagyapjuktól tanulták. Mesélték, hogy a legnagyobb ünnep a faluban nem a karácsony, hanem az aratás volt. Az aratást imádsággal, kalapemeléssel kezdték.Az aratók a munkánál használatos eszközeiket a templomkertben gyűjtötték össze, ahol a pap megszentelte. Az aratómunkások a búzatábla szélén letérdeltek, keresztet vetettek, csak ezután kezdték el dolgozni.
Az első búzaszálat, az első kévét, nagy becsben tartották. A hiedelem szerint amelyik baromfi,
háziállat ebből falatozott, az egészséges és termékeny lett. Sok arató derekára kötötte az első kévét, az elűzte belőle a fájdalmat. Az aratás végén pedig egy kis darabon talpon hagyták a gabonát, hogy jövőre is biztosítva legyen a jó termés. Az utolsó kévéből koszorút fontak. Az aratókoszorút a mestergerendára akasztották, és vetéskor a koszorúból kimorzsolt szemeket a vetőmag közé keverték. Így biztosították a folyamatos, bőséges termést...
- Jobb ez már így, a géppel - meredtek a learatott búzaföldre a nap végén - de a régi aratások hangulatát nem lehet feledni...
Én sem tudom feledni azt a napot, azt a régi aratást, azt a két nagyszerű férfit, Pétert és Pált...
De jó lenne tudni, így negyven év után, vajon élnek-e még ott, Szentmártonkátán? Jó egészségben vannak-e és tudják-e mennyit változott a világ? Ismerik-e az új kombájnokat, a John Deereket, s tudják-e mennyi az aratási világrekord, amit a hollandok tartanak...
Tessék csak nézni:
..és vajon készítenek-e még aratókoszorút?
(fotók: google, FB, fortepan, mezőgazdasági múzeum archiv, sulinet)
Utolsó kommentek