Az utolsó évben jött az iskolába. Szeptemberben, az első tanítási napon ott ült a hátsó padban. Határozottan bambán vigyorgott és intett egy bátortalan üdvözlést a beözönlő osztály felé: "Megjöttem, na és...?" Persze, hogy mindenki ráfigyelt, ő volt az új fiú, akinek csak a nevét tudtuk és azt, hogy Zalaegerszegről érkezett. Na, meg amit láttunk, mi lányok, hogy jóképű, (nagyon), szórakozott (kicsit) és irtóra hányaveti... Itt aztán vége is lett minden tudományunknak, mert az új fiú senkivel sem beszélgetett napokig. Az osztály bombázói izegtek-mozogtak, mindennap másik fülbevalóval, másik frizurával, hangos viháncolással vonultak be a terembe, hát ha észrevétetnek... Mind hiába... Az új fiú rájuk sem hederített. Érdekes, a srácokkal észrevétlenül, gördülékenyen összebarátkozott. Együtt fociztak, snóbliztak, dumáltak... A csicsergő csapat, a lányok nem nagyon vették jó néven, hogy volt valaki a közelükben, aki egyikükre sem figyelt... Erről ment óra alatt, szünetben és mindig a találgatás:- Merre lakik? Miért jött el vidékről? Milyen tárgyat, zenét és milyen NŐT szeret? Szőkét, barnát, vöröset, nagymellűt vagy nagyfeneküt és egyáltalán: VAN-E CSAJA? Jár-e valakivel? - már csak azért, hogy ne strapálják magukat feleslegesen... Valahogy én kívül maradtam ezen... Ódzkodtam a fiúktól, az előző nyáron, egy fájdalmas röpke szerelmen estem át, amit elég nehéz volt feledni. Zsigerből visszahúzódtam a fiúktól, minden új

kapcsolattól (de ez egy másik történet)...  A fene tudja mi ütött belém mégis, az egyik ilyen találgatós beszélgetést halva, mikor a csajszik egymást löködték, hogy menjen már oda valamelyikük az új fiúhoz, szólítsa meg, kérdezze, szóval legyen már végre valamennyire a nőké is! Na, megszólaltam: - Én odamegyek,. .. kérdezek tőle valamit! Választ se várva, már mentem is. Megálltam előtte, a legszélesebb mosolyommal, pillogva, kicsit előrehajoltam, hogy be lehessen látni a blúzomba (ez mindig bejött a pasiknál, addig!) és megkérdeztem: - Te miért jöttél fel Zalából Pestre?..... Csend. Nézett rám én meg vissza. Hihetetlenül hosszú időnek tűnt miremegszólalt: - Mi közöd hozzá????

Nesze!

Éreztem, hogy elpirulok, a belső fülemben úgy hallottam, nagy robajjal omlik le a csábos mosoly az arcomról...

Hirtelen egy hatéves gyerek szintjére süllyedtem, billegtem egyik lábamról a másikra, csavargattam a hajam... Jó sok időbe került, mire rájöttem, elhibáztam a kérdést, tényleg mi közöm is van nekem ahhoz? Az az ő élete....

- Na??? Na??? - kérdezték a lányok. Nem mondtam meg, mit mondott. Azt hazudtam nem válaszolt, majd nagyképűen hozzátettem: - Lehet, jobb lett volna, ha moziba hívom...

arra talán ráharapott volna... Innentől az új fiút én lezártam magamban. Kerültük is egymást, ahogy csak tudtuk.. Az osztályban nem volt nehéz, én elöl, ő hátul - tiszta sor. Bár néha a hátam közepével is láttam a szája sarkában azt a vagány fintort, amivel annyira helyes volt... De ha a folyosón, a lépcsőn futottunk össze jó nagy ívben kerültük egymást, szinte a falba bújtunk nehogy véletlenül összeakadjon az auránk...

Az idő közben ment, megyegetett az új fiú már beszélgetett a csajokkal, viccelt is velük. Ha felelt, jó jegyeket kapott, mert okos volt, különösen a reál tárgyak feküdtek neki. A csapat befogadta, az év vége felé az osztály szépével, a Szíbold Mariannal, már randizott is, együtt tanultak - mondták... Ami nem is volt furcsa senkinek, érettségire készültünk...

Fizikából nagyon gyenge voltam. Matekból sem remekeltem, de az még úgy, ahogy elment.... De a fizika!!!! Úgy bukdácsoltam végig a négy évet, hogy kegyelem ketteseket kaptam, mert a humán tárgyakból, főleg magyarból nagyon jó voltam..  

Ahogy közelgett a június egyre jobban szorongtam és egyre kevésbé értettem a fizikát... Pedig éjjel-nappal tanultam, de a szorongásom nőttön nőtt, az érettségin kegyelemből még sem engedhetnek át...

Gyakran visszatérő álmom volt, hogy ülök a teremben, megkaptuk a tételeket és csodák, csodája tudom a megoldásokat is, írnám én, írnám de nem fog a tollam, az Istennek sem... Ilyenkor csurom vizesen ébredtem...

Elérkezett a fizika írásbeli napja is... Az élet már csak ilyen, aminek meg kell történnie, az meg is történik... Iszonyú meleg volt, soha nem látott kánikula... Ültem a teremben, matróz blúzban, ahogy illik... Megkaptuk a tételt és... csak bámultam az üres papírt... Nem! Nem jött be, amitől féltem! - fogott a tollam, csak az agyam nem! Még az sem ugrott be, amit addig tudtam... Megadtam magam a saját butaságomnak. Meredten néztem a semmibe és még imitálni sem tudtam, hogy írok valamit... Az új fiú elsők között lett kész, kiment a teremből... Aztán megállt a folyosón a nyitott ajtó előtt. Szembe ültem az ajtóval, összeakadt a szemünk... Gyorsan másfele néztem... a táblára, aztán a plafonra, majd megint a táblára... már a hőséget sem, az idő múlását sem érzékeltem... Egyszer csak látom ám, hogy ott áll az új fiú a terem közepén és beszél: - Tanár úr! Az Annának nem ír a tolla... oda adhatom neki az enyémet? - Hogy kinek a micsodája? Vagy mi van? - kérdezett vissza a tanár a melegtől elbambulva. - Az Annának, a tolla... Oda adnám az enyémet neki - mondta új fiú, s már mellettem is termett. A kezembe nyomta a tollat, s gyorsan hozzátette: - Itt van egy papír zsepi is, ha elsírnád magad... - úgy adta a kezembe a papírzsebkendőt, hogy közben gyengéden megszorította a kezem... - Kösz.. - suttogtam, nem tudom, hogy hallotta-e, mert már ott se volt. Fura volt így ez az egész... A tollam fogott, sírni se készültem... szétnyitottam a papírzsebkendőt... Apró betűkkel rá volt írva két tétel megoldása... Forróság öntött el, aztán borzongani kezdtem, mint aki fázik, DE! életre keltem tetszhalottamból.... Volt még annyi idő, hogy lemásoljam, ami a zsebkendőre volt írva... Egyáltalán nem volt biztos, hogy ért az a két megoldás valamit, mert azt az új fiú nem tudhatta, hogy nekem melyik tétel sor jutott, az A vagy a B.... De engem akkor ez éppen valahogy nem igazán érdekelt.. Kikóvályogtam a teremből s a szememmel kutattam az iskola udvarán álló tömeget... Megláttam. Ott állt a kapuban... Egy villanás, s mintha egy láthatatlan kéz lódított volna meg, elkezdtem futni felé, de úgy, hogy szinte szálltam, mintha a talpam nem is érintette volna a földet... A nyakába ugrottam, magához szorított, perdült velem egyet magunk körül..én meg beleolvadtam az ölelésébe, de annyira beleolvadtam, mintha mindig őt öleltem volna... Hirtelen megszűnt minden körülöttünk, fények villództak, kékek, zöldek, narancssárgák, lilák és vörösek..

 Izzott, zizegett a levegő és csilingelt, csilingelt, csilingelt...

.....éssss!  pontosan tudtam, igen! pontosan tudtam, hogy ezért a férfiért, aki egy szempillantás alatt vált előttem, bennem, nyegle kamaszból férfivá... Szóval, hogy ezért a férfiért én mindent, de mindent megtennék, bárhol, bármikor...

Ma már tudom, ő is ugyanezt érezte: ezért a lányért én mindent, de mindent megtennék, bárhol, bármikor...

Az érettségim sikerült, megkaptam a fizika kettest, jók lettek a megoldások.. Az ölelésből, csók, csókok lettek, sőt több is... Szeptemberben összeházasodtunk...

Azon a napon végett ért az iskola, de elkezdődött a közös életünk. Az az ölelés egy életre szólt...

Hát így.... Sok sikert érettségiző ifjúság! Minden jó, ha jó a vége!

 

 



(fotók forrása: hirado.hu, yogendra.hu)