JA nagyapám igen híres ember volt. Komolyan.Ismerte fél Budapest. Legalábbis, az a fele, akik Angyalföldre, a Váci úti gyárakba, no meg Újpest számtalan üzemébe jártak dolgozni. Ugyanis ő vezette azt a villamost, a 3-ast, ami a Nyugati Pályaudvartól egészen Újpest határáig futott a síneken - közel 40 éven át minden hajnalban.

Ez volt az a villamos: 

A 3-as villamos a Nyugati pályaudvar melletti Kádár utcától, végig a Váci úton az újpesti Fóti útig járt

 Na, most a Papa, nemcsak villamosvezető volt, hanem különleges ember is. Kinézetre Svejkhez hasonlítanám, mert kerekfejű volt, középen kopasz, élénk kék szemekkel csodálkozott a világra.  A két vidámkék szeme között pedig nagyon pisze orra volt. Nem úgy született, az orrcsontját az orosz fronton törték el egy puskatussal. Mikor már én is éltem, mondta is neki egyszer a körzeti orvos, hogy van egy ügyes kezű sebész barátja, ingyen helyre rakja az orrnyergét... Mondjuk, nem volt túl korrekt ajánlat, mert abban az időben minden orvosi beavatkozás ingyenes volt, viszont egy ügyes plasztikai sebészt elég nehéz volt találni. A Papa persze, kerek-perec elutasította az ajánlatot, hiába, hogy az orvos mondta. Mert bátor ember is volt. Például pertuban volt az összes politikai vezetővel, rádiós bemondókkal sőt! Kádár Jánosnak, az ország első számú vezetőjének még vissza is szólogatott! Igaz, nem ismerte egyiket sem, de a kedvenc időtöltése volt a rádióhallgatás. A Nagyin, rajtam, meg a villamosán kívül ezt szerette legjobban. Élmény volt vele együtt rádiót hallgatni! - Mit képzelsz már te, Kádár Jancsi - szólt vissza a rádiónak - ki fog neked itt bikákat hizlalgatni? Nem olyan könnyű dolog az, ahogy a nagy fejeddel te elképzeled... Igaza lett a Papának, nem is nagyon hizlalgattak bikákat vidéken párt utasításra. Hiába, a Papa tudta ezt is, mert vidéken nőtt fel. Összességében elég tájékozott volt, ami párosítva a józan paraszti eszével, meg az ízes beszédével igen szórakoztató is volt. Így aztán a törzsvillamos-utasok az első peron felé húzódtak, s a hosszú úton megpróbálták megoldani a világ nagy kérdéseit - hajnali négy óra és késő reggeli kilenc között, Újpest és Angyalföld között zötyögve... 

A Papa úgynevezett osztott műszakba járt. Mivel ő lakott legközelebb a Remízhez és gyalog be tudott sétálni, hajnali háromkor kelt és nem sokkal később indult is majd' mindennap, hogy az első villamost elindítsa a korán kelők és a későn fekvők felé... Belegondolni is nehéz a mai eszemmel, hogy panasz nélkül állta végig nap, mint nap a hosszú köröket a villamos elején.. Fagyban, hőségben, esőben, szélben a nyitott peronon... Mert még a múlt század hetvenes éveinek végén is összekapcsolt pótkocsis, nyitott peronú villamosok jártak Újpest és Angyalföld között. Igaz, adott neki a Beszkárt (eredetileg, a kezdetek kezdetén - így hívták az akkori közlekedési vállalatot) teljes ruházatot. Vastag, báránybőrrel bélelt téli bundát, ólomtalpú, ágyékig érő steppelt, bélelt csizmát. Na, hát az volt ám a csoda! Majdnem  olyan magas volt, mint én négyévesen, a súlya, csak az egyik párnak nehezebb volt, mint az én. Megmozdítani is alig lehetett, nem hogy még lépni benne! Szőrös usankája is volt a Papának, védeni a fejét a fagy és a süvítő szél ellen. Gyanítom nemcsak azért utálta annyira ezt a sapkát, mert ha nem akarta, hogy lefagyjon a füle, le kellett hajtania a szőrös két fülvédőt és az álla alatt megkötni zsinórral, mint az asszonyok a fejkendőt...

Kicsinek nagyon büszke voltam a Papára. Arra, hogy villamosvezető, s hogy ő hozza ki a Remízből az első villamost...

Kis kölyökként gyakori programunk volt a Nagyival, hogy kiálltunk a Váci út sarkára és vártuk a Papát, aztán mentünk vele egy kört. Nézelődhettem kedvemre, és a Papa megengedte, hogy néha, ha nem volt olyan nagy a forgalom csöngethessek egy picit (ahogy József Attila mondaná) a nagy gömb alakú, rugós csengővel, ami a levehető kurbli mellett volt a műszerfalon. Sajnos, tényleg csak egy picit csöngethettem, mert a csengő nagy volt, a rugója kemény, a kezem meg kicsi, s erőm sem volt még annyi, hogy nagyot tudjak csapni rá... De azért a Papa besegített, mint sok minden másba is az életem során, hogy könnyebb legyen nekem... Pedig nem volt vér szerinti nagyapám, de igazibb volt az igazinál. A valódi nagyapámat hiába várta haza a háborúból a Nagyi... Soha nem érkezett meg, mert már útban hazafelé, közel Pesthez Inárcs-Kakucsnál agyonlőtték a menekülő németek. Mikor a Nagyi azonosította, azt látta, hogy arccal feküdt a sírban, de az a pepita kockás mellény volt rajta, amit még ő kötött neki a dermesztő orosz hideg ellen. A Papa haza ért a háborúból, a hadifogságból, törött orral, hiányzó három újjal a bal kezén, de őt nem várta senki... Az ágyába az asszonya új férfit fektetett, mert úgy hitte, odaveszett...

Ők ketten, a Papa meg a Nagyi az újpesti Remízben (hivatalosan villamos kocsiszín) találkoztak össze. Ez volt az:

A Nagyi itt takarította a villamosokat, a Papa pedig innen indította első útjára a villamost. Papa - ahogy mesélték - mindennap vitt be magával két pacsnit, ami egy lapos, édeskés péksütemény volt. Az egyiket magának, a másikat a Nagyinak. Aztán rákövető tavasszal, hogy megismerkedtek, a Papa Pünkösdkor megjelent egy csokor rózsával és megkérte a Nagyi kezét. A Nagyi meg igent mondott! Soha jobb döntést nem hozhatott volna! Mikor én születtem, már egy család voltunk...

Bemehettem vele a kocsiszínbe is. Igaz, csak egyszer mert féltett, hogy valamelyik villamos egyszer csak gondol egyet, megbokrosodik és neki indul... Ezért kellett vigyázni. Jártam vele a Bagolyvárban is, ami hajdanán a Károlyi grófok vadászháza volt, de hosszú évtizedeken át a villamosvezetők, kalauzok, kalauznők pihenő helyeként szolgált. Ez volt az:

A Bagolyvár ma is látható, Újpest és Angyalföld határában, az Északi-összekötő Híd mellett, pedig a villamos síneket már régen felszedték, az útburkolat alatt a metró dübörög. A Remíz, a hajdani kocsiszínben pedig ma a CBA Cent áruháza van, a villamosok helyén most áruval feltöltött polcok sorakoznak.

Visszatérve a Papához. Szégyellem, de volt egy időszaka az életemnek, amikor borzasztóan utáltam, hogy villamosvezető a nagypapám. Serdülő, süldő lány lettem, fiúkkal császkáltam, a suliból kilógtunk moziba, vagy csak úgy le a Duna partra az osztálytársaimmal.. Ekkor derült ki, hogy a Papa többet tud a viselt dolgaimról az iskolában, mint én magam. Ugyanis vele utaztak jövet-menet a tanáraim is... Szerették őt, beszélgetni is szerettek vele, agy aztán a sorsom nyitott könyv volt előtte.

Soha nem felejtem el, úgy a hatvanas évek végén  lehetett, koncerten voltunk a haverokkal az Ifi Parkban. Utána császkáltunk, kóvályogtunk, hülyültünk a városban, hajnalig. Otthon persze azt mondtam, hogy egy barátnőmnél leszek éjszaka, akivel átvesszük a matekot... Kellemes volt a langyos nyári éjszakában bandázni, de hosszú volt az éjszaka, csípős a hajnal... Álltunk a megállóban, dideregtem, amikor egy másik várakozó utas odaszólt nekünk:

- Nyugi srácok! Jön már a Dömi bácsi.... 

Még ki sem mondta, mikor a semmiből, fényárban úszva, megjelent a villamos. Jött a Dömi bácsi, most is, mint mindig pontosan... Persze, hogy a Papa volt. Csúnyán lebuktam... Hja, az első villamos, ha elindul feléd... rendben is van minden, ha nem a Nagypapád vezeti...

Nem veszekedett. Megmondta, hol nyit ki az első bolt, ahol kapunk friss kiflit, tejet, zacskós kakaót. Pénzt is adott, jutott belőle mindannyiunknak. Akkor, amikor tovább ment a villamossal, az Újpesti Bőrgyár mögül (akár a dalban) előbújt az első napsugár - ami, ma már tudom, mindig egy kicsit a Papára is várt...

*****

(fotók: első kép: Zoltán Szarka, FB, Budapest régi képekben

2., 3., kép: hampage.hu, ahol Elveszett sínek  (KATT) címmel

remek írás olvasható Budapest megszüntetett villamos vonalairól)