tiki-taki

Nyugi! Jön már a Dömi bácsi!

JA nagyapám igen híres ember volt. Komolyan.Ismerte fél Budapest. Legalábbis, az a fele, akik Angyalföldre, a Váci úti gyárakba, no meg Újpest számtalan üzemébe jártak dolgozni. Ugyanis ő vezette azt a villamost, a 3-ast, ami a Nyugati Pályaudvartól egészen Újpest határáig futott a síneken - közel 40 éven át minden hajnalban.

Ez volt az a villamos: 

A 3-as villamos a Nyugati pályaudvar melletti Kádár utcától, végig a Váci úton az újpesti Fóti útig járt

 Na, most a Papa, nemcsak villamosvezető volt, hanem különleges ember is. Kinézetre Svejkhez hasonlítanám, mert kerekfejű volt, középen kopasz, élénk kék szemekkel csodálkozott a világra.  A két vidámkék szeme között pedig nagyon pisze orra volt. Nem úgy született, az orrcsontját az orosz fronton törték el egy puskatussal. Mikor már én is éltem, mondta is neki egyszer a körzeti orvos, hogy van egy ügyes kezű sebész barátja, ingyen helyre rakja az orrnyergét... Mondjuk, nem volt túl korrekt ajánlat, mert abban az időben minden orvosi beavatkozás ingyenes volt, viszont egy ügyes plasztikai sebészt elég nehéz volt találni. A Papa persze, kerek-perec elutasította az ajánlatot, hiába, hogy az orvos mondta. Mert bátor ember is volt. Például pertuban volt az összes politikai vezetővel, rádiós bemondókkal sőt! Kádár Jánosnak, az ország első számú vezetőjének még vissza is szólogatott! Igaz, nem ismerte egyiket sem, de a kedvenc időtöltése volt a rádióhallgatás. A Nagyin, rajtam, meg a villamosán kívül ezt szerette legjobban. Élmény volt vele együtt rádiót hallgatni! - Mit képzelsz már te, Kádár Jancsi - szólt vissza a rádiónak - ki fog neked itt bikákat hizlalgatni? Nem olyan könnyű dolog az, ahogy a nagy fejeddel te elképzeled... Igaza lett a Papának, nem is nagyon hizlalgattak bikákat vidéken párt utasításra. Hiába, a Papa tudta ezt is, mert vidéken nőtt fel. Összességében elég tájékozott volt, ami párosítva a józan paraszti eszével, meg az ízes beszédével igen szórakoztató is volt. Így aztán a törzsvillamos-utasok az első peron felé húzódtak, s a hosszú úton megpróbálták megoldani a világ nagy kérdéseit - hajnali négy óra és késő reggeli kilenc között, Újpest és Angyalföld között zötyögve... 

A Papa úgynevezett osztott műszakba járt. Mivel ő lakott legközelebb a Remízhez és gyalog be tudott sétálni, hajnali háromkor kelt és nem sokkal később indult is majd' mindennap, hogy az első villamost elindítsa a korán kelők és a későn fekvők felé... Belegondolni is nehéz a mai eszemmel, hogy panasz nélkül állta végig nap, mint nap a hosszú köröket a villamos elején.. Fagyban, hőségben, esőben, szélben a nyitott peronon... Mert még a múlt század hetvenes éveinek végén is összekapcsolt pótkocsis, nyitott peronú villamosok jártak Újpest és Angyalföld között. Igaz, adott neki a Beszkárt (eredetileg, a kezdetek kezdetén - így hívták az akkori közlekedési vállalatot) teljes ruházatot. Vastag, báránybőrrel bélelt téli bundát, ólomtalpú, ágyékig érő steppelt, bélelt csizmát. Na, hát az volt ám a csoda! Majdnem  olyan magas volt, mint én négyévesen, a súlya, csak az egyik párnak nehezebb volt, mint az én. Megmozdítani is alig lehetett, nem hogy még lépni benne! Szőrös usankája is volt a Papának, védeni a fejét a fagy és a süvítő szél ellen. Gyanítom nemcsak azért utálta annyira ezt a sapkát, mert ha nem akarta, hogy lefagyjon a füle, le kellett hajtania a szőrös két fülvédőt és az álla alatt megkötni zsinórral, mint az asszonyok a fejkendőt...

Kicsinek nagyon büszke voltam a Papára. Arra, hogy villamosvezető, s hogy ő hozza ki a Remízből az első villamost...

Kis kölyökként gyakori programunk volt a Nagyival, hogy kiálltunk a Váci út sarkára és vártuk a Papát, aztán mentünk vele egy kört. Nézelődhettem kedvemre, és a Papa megengedte, hogy néha, ha nem volt olyan nagy a forgalom csöngethessek egy picit (ahogy József Attila mondaná) a nagy gömb alakú, rugós csengővel, ami a levehető kurbli mellett volt a műszerfalon. Sajnos, tényleg csak egy picit csöngethettem, mert a csengő nagy volt, a rugója kemény, a kezem meg kicsi, s erőm sem volt még annyi, hogy nagyot tudjak csapni rá... De azért a Papa besegített, mint sok minden másba is az életem során, hogy könnyebb legyen nekem... Pedig nem volt vér szerinti nagyapám, de igazibb volt az igazinál. A valódi nagyapámat hiába várta haza a háborúból a Nagyi... Soha nem érkezett meg, mert már útban hazafelé, közel Pesthez Inárcs-Kakucsnál agyonlőtték a menekülő németek. Mikor a Nagyi azonosította, azt látta, hogy arccal feküdt a sírban, de az a pepita kockás mellény volt rajta, amit még ő kötött neki a dermesztő orosz hideg ellen. A Papa haza ért a háborúból, a hadifogságból, törött orral, hiányzó három újjal a bal kezén, de őt nem várta senki... Az ágyába az asszonya új férfit fektetett, mert úgy hitte, odaveszett...

Ők ketten, a Papa meg a Nagyi az újpesti Remízben (hivatalosan villamos kocsiszín) találkoztak össze. Ez volt az:

A Nagyi itt takarította a villamosokat, a Papa pedig innen indította első útjára a villamost. Papa - ahogy mesélték - mindennap vitt be magával két pacsnit, ami egy lapos, édeskés péksütemény volt. Az egyiket magának, a másikat a Nagyinak. Aztán rákövető tavasszal, hogy megismerkedtek, a Papa Pünkösdkor megjelent egy csokor rózsával és megkérte a Nagyi kezét. A Nagyi meg igent mondott! Soha jobb döntést nem hozhatott volna! Mikor én születtem, már egy család voltunk...

Bemehettem vele a kocsiszínbe is. Igaz, csak egyszer mert féltett, hogy valamelyik villamos egyszer csak gondol egyet, megbokrosodik és neki indul... Ezért kellett vigyázni. Jártam vele a Bagolyvárban is, ami hajdanán a Károlyi grófok vadászháza volt, de hosszú évtizedeken át a villamosvezetők, kalauzok, kalauznők pihenő helyeként szolgált. Ez volt az:

A Bagolyvár ma is látható, Újpest és Angyalföld határában, az Északi-összekötő Híd mellett, pedig a villamos síneket már régen felszedték, az útburkolat alatt a metró dübörög. A Remíz, a hajdani kocsiszínben pedig ma a CBA Cent áruháza van, a villamosok helyén most áruval feltöltött polcok sorakoznak.

Visszatérve a Papához. Szégyellem, de volt egy időszaka az életemnek, amikor borzasztóan utáltam, hogy villamosvezető a nagypapám. Serdülő, süldő lány lettem, fiúkkal császkáltam, a suliból kilógtunk moziba, vagy csak úgy le a Duna partra az osztálytársaimmal.. Ekkor derült ki, hogy a Papa többet tud a viselt dolgaimról az iskolában, mint én magam. Ugyanis vele utaztak jövet-menet a tanáraim is... Szerették őt, beszélgetni is szerettek vele, agy aztán a sorsom nyitott könyv volt előtte.

Soha nem felejtem el, úgy a hatvanas évek végén  lehetett, koncerten voltunk a haverokkal az Ifi Parkban. Utána császkáltunk, kóvályogtunk, hülyültünk a városban, hajnalig. Otthon persze azt mondtam, hogy egy barátnőmnél leszek éjszaka, akivel átvesszük a matekot... Kellemes volt a langyos nyári éjszakában bandázni, de hosszú volt az éjszaka, csípős a hajnal... Álltunk a megállóban, dideregtem, amikor egy másik várakozó utas odaszólt nekünk:

- Nyugi srácok! Jön már a Dömi bácsi.... 

Még ki sem mondta, mikor a semmiből, fényárban úszva, megjelent a villamos. Jött a Dömi bácsi, most is, mint mindig pontosan... Persze, hogy a Papa volt. Csúnyán lebuktam... Hja, az első villamos, ha elindul feléd... rendben is van minden, ha nem a Nagypapád vezeti...

Nem veszekedett. Megmondta, hol nyit ki az első bolt, ahol kapunk friss kiflit, tejet, zacskós kakaót. Pénzt is adott, jutott belőle mindannyiunknak. Akkor, amikor tovább ment a villamossal, az Újpesti Bőrgyár mögül (akár a dalban) előbújt az első napsugár - ami, ma már tudom, mindig egy kicsit a Papára is várt...

*****

(fotók: első kép: Zoltán Szarka, FB, Budapest régi képekben

2., 3., kép: hampage.hu, ahol Elveszett sínek  (KATT) címmel

remek írás olvasható Budapest megszüntetett villamos vonalairól)

Tovább
Megosztom ezt a cikket


Királynők könyve a könyhéten

Bár még május elején járunk, de már nincs egy hónap sincs hátra az év - hosszú évek hagyományai alapján kialakult - legrangosabb kulturális eseményének, az Ünnepi Könyhétnek megnyitásáig. A rendezvény egész pontosan 2016. június 9-én kezdődik, központi helye - mint eddig minden évben - a Vörösmarty tér lesz, ahol a könyhétre megjelenő művek alkotóival is találkozhatnak az érdeklődők, rajongók. Hiszen az is hagyományos már, hogy a különböző kiadók könyvsátrainak "portáján" a legkeresettebb szerzőik dedikálják műveiket. Az idei könyves kínálat - a hírek szerint - minden eddigénél bővebb lesz és tematikájuk szerint is  a legszélesebb választékot adják.

Az egyik legnagyobb érdeklődésre számottartó könyv - nagy valószínűséggel - a K.u.K. kiadó Elfelejtett királynők című könyve lesz, Köves József író alkotása.

Rövid kis ismertető a műről:

Azon túl, hogy a kötet - aprólékos kutatómunkán alapulva - igaz történeteket dolgoz fel, így mutatva be a két háború közti Magyarország lányainak, asszonyainak életét, lehetőségeit - korrajzot is ad a társasági élet viszonyairól, társadalmi, történelmi eseményeiről, a korabeli lapok, újságok hatásának súlyáról - rendkívül izgalmas, érdekes olvasmánynak is ígérkezik. Hiszen szinte minden egyes szereplőjének élettörténetéből, akár több lányregényt is lehetne írni.

A kötet érdekessége az is, hogy megjelenése két aktuális eseményhez is kapcsolódik. Az egyik, (amiről már magam is beszámoltam itt a reblogom egy posztomban (katt), az egyik elfelejtett szépségkirálynő, Gábor Zsazsa története is olvasható benne, aki hamarosan 100. életévét tölti be.

A másik szommorú aktualítás a tragikus sorsú Molnár Csilla...

A háborút megelőző évek szépségversenyeit követően, Magyarországon, a II. világháború után, csak 1985-ben rendeztek újra szépségkirálynő választást, ezt nyerte meg a 16 éves fonyódi diáklány...

Belőle nem lett híres színésznő, fotómodell, herceg felesége.... Az ő életéből csak egy nagyon rövid, szomorú történet lett, a sors írta így.

1986. július 10-én örökre elment, önkezével vetett véget életének - 17 éves volt... harminc éve nincs közöttünk...

Tovább
Megosztom ezt a cikket


 Fradi Sas vs. Fischer Iván

A Ferencvárosi Torna Club kabala figurája, Zöld Sas

Fischer Iván, Kossuth díjas karnagy, a Budapesti Fesztivál Zenekar vezetője:

Az első májusi hétvége szombatját, a kellemes idő mellett két figyelemreméltó, komoly társadalmi érdeklődésre is számot tartó esemény tette emlékezetessé. Ezen a napon, május 7-én került sor a focit imádó nagy számú közönség érdeklődésével kísért magyar kupa döntőre, a két örök rivális az Újpest labdarúgó csapata és a Ferencvárosi Torna Club között.

A másik nagy esemény egészen  más kultúrát szerető közönséget vonzott, ugyanis a Budapesti Fesztivál Zenekar, Fischer Iván Kossuth díjas karmester vezetésével flashmobot rendeztek a város szívében, a Vörösmarty téren.  

Kérdezhetné bárki, hogy jövök én ahhoz, hogy ezt a két merőben különböző eseményt összekapcsoljam és egy lapra hozzam? A társításra két kiemelt hír adott okot. Köztudott, hogy a fővárosi közgyűlés megszavazta azt a csökkentést, ami arról rendelkezett, hogy a Fischer Iván vezette BFZ (Budapesti Fesztivál Zenekar) eddig kapott éves támogatását, 260 millió forintról 60 millióra csökkentse. A világhírű zenekar karnagya természetesen nem hagyta szó nélkül a megvonást, nyílt levélben és különböző sajtóorgánumokban is hangott adott nem tetszésének. Tarlós István, Budapest főváros első embere, polgármesterének meg ez nem tetszett, ő is elmondta az ehhez kapcsolódó érveit. Szerinte a támogatás, akkor is támogatás, ha jóval kevesebb, mint amennyi eddig volt. Viszont, minden támogatásnak örülni kell, mert előfordulhat az is, hogy egyáltalán nem kap valaki támogatást. A csörte kettőjük között folytatódott, mert a BFZ vezetője erről így vélekedett: 

"Egy modern, jól átgondolt támogatást attól érdemes függővé tenni, hogy az mennyi hasznot hoz a társadalomnak. A tegnapi The Times úgy fogalmazott, hogy a BFZ több ismertséget szerzett Budapestnek, mint az összes többi kulturális szervezet. Ez szerintem túlzás, de az vitathatatlan, hogy mi Budapest jó hírét szolgáljuk évtizedek óta, és ennek hasznossága mérhető. Azt a látszatot kelteni különféle számok összeadásával, mintha mi úsznánk a pénzben, egyszerű hangulatkeltés a Fesztiválzenekar ellen. Nem úszunk a pénzben. Jól meg kell fizetnünk muzsikusainkat, mert sze­retnénk itthon tartani a legtehetségesebbeket, de ez nem könnyű feladat, mert vonzzák őket azok a nyugati zenekarok, amelyeknél a támogatás a miénk többszöröse. " (idézet nol.hu) " 

 Ezek után olvastam az újabb hírt, miszerint:

"A magyar futballt gyökeresen megváltoztató tervet eszelt ki a miniszterelnök, aki úgy véli, a fővárosi zöld-fehérekből és a székesfehérváriakból a Bajnokok Ligája csoportkörébe rendszeresen bejutó gárdát kell faragni."

"Orbán Viktor meghódítaná az európai focit, ennek érdekében pedig évi tízmilliárd forintra emelné a Ferencváros és a Videoton költségvetését, ami több mint a triplája lenne a jelenleginek. A lépésre azért van szükség a bajnok és az ezüstérmes együttesnél, mert a kormányfő eldöntötte: évről évre a BL-csoportkörben akarja látni az FTC-t, vagy a Vidit." (idézet: rangado.hu)

Ahhoz gondolom, nem kell túlzottan magas matematikusi képzettség, hogy valaki ki tudja számolni, hogy forintban mennyi a különbség 10 milliárd forint és 260 millió forint között. Ahhoz azért már marketing szakemberek kellenének, hogy pontosan  kiértékeljék, mi az ami erőteljesebben növelné Magyarország imázsát a világban, minek van nagyobb reklámértéke a nemzetközi piacokon, s milyen ügy támogatása jelentene nagyobb pénzügyi és erkölcsi "hozamot" kis hazánknak.

A tényeket ismerve egyelőre, úgy áll a helyzet, hogy a Budapesti Fesztivál Zenekar a világelsők között van, ismert és szeretett. A Ferencvárosi Torna Club és a Videoton foci csapata pedig nem az élvonalban halad a világ futballcsapatainak ranglistáján.

Igaz, az egyik támogatást (a BFZ-ét) a főváros adja, a másikat a kormányzat. A kalap, ahonnan ez a pénz kikerül, közös, úgy hívják: állami költségvetés. Ezt pedig az adófizetők és tisztességesen adózó és működő nagy- és kisvállalkozások töltik fel.



Persze, ezen a két területen kívül még számos más helye lenne a millióknak, csak, hogy a legfontosabbakat említsük: az egészségügy, oktatásügy, a gyermekétkeztetés, a mélyszegénység és sorolhatnánk...

De pillanatnyilag most a komolyzene és a futball támogatása áll szemben egymással...

A Fradi alaposan készül a nemzetközi megmérettetésre. Élő sast szerződtetett a mérkőzések előtti röptetésre, tervezik a pályán sasröptető kialakítását és majdan fiókák nevelését is...  

De, minden kezdet nehéz. A jelenlegi csapadékos időjárás nem kedvez a madárnak, mert ilyenkor kevesebbet tud repülni. A tavaszi szezonra való felkészülést január végén kezdte meg. Mostanában már a meccsek előtti repülésekre készülnek.

A sas kiképzője, személyi edzője, Szabó László így nyilatkozott a klub honlapján:

"A mezei nyúl-szezon decemberben ért véget, most már nehezebb dolgunk van a vadászattal. Ebben az időszakban a rókára lehet vadászni, amiben jelenleg a Fradi Sas a tapasztalatszerzés időszakát éli. Az ő életében egyébként is a sportmunka az elsődleges, ezért a sérülésveszélyes helyzeteket igyekszünk kerülni. A kondíciója és a fejlődése miatt viszont fontos számára, hogy megízlelje a vadászat ízét is. Egyelőre azért is jutalmat érdemel, ha jól megkerget egy rókát."

Szép ez az élő Fradi Sas, szó se róla.

Ügyes is.

Egyelőre úgy tűnik (igaz némi külső segítséggel) alaposan lekörözte Fischer Ivánt....

(fotó: mno.hu, fradi.hu, videók: youtube)

Tovább
Megosztom ezt a cikket


Szerelmes mese, érettségire

Az utolsó évben jött az iskolába. Szeptemberben, az első tanítási napon ott ült a hátsó padban. Határozottan bambán vigyorgott és intett egy bátortalan üdvözlést a beözönlő osztály felé: "Megjöttem, na és...?" Persze, hogy mindenki ráfigyelt, ő volt az új fiú, akinek csak a nevét tudtuk és azt, hogy Zalaegerszegről érkezett. Na, meg amit láttunk, mi lányok, hogy jóképű, (nagyon), szórakozott (kicsit) és irtóra hányaveti... Itt aztán vége is lett minden tudományunknak, mert az új fiú senkivel sem beszélgetett napokig. Az osztály bombázói izegtek-mozogtak, mindennap másik fülbevalóval, másik frizurával, hangos viháncolással vonultak be a terembe, hát ha észrevétetnek... Mind hiába... Az új fiú rájuk sem hederített. Érdekes, a srácokkal észrevétlenül, gördülékenyen összebarátkozott. Együtt fociztak, snóbliztak, dumáltak... A csicsergő csapat, a lányok nem nagyon vették jó néven, hogy volt valaki a közelükben, aki egyikükre sem figyelt... Erről ment óra alatt, szünetben és mindig a találgatás:- Merre lakik? Miért jött el vidékről? Milyen tárgyat, zenét és milyen NŐT szeret? Szőkét, barnát, vöröset, nagymellűt vagy nagyfeneküt és egyáltalán: VAN-E CSAJA? Jár-e valakivel? - már csak azért, hogy ne strapálják magukat feleslegesen... Valahogy én kívül maradtam ezen... Ódzkodtam a fiúktól, az előző nyáron, egy fájdalmas röpke szerelmen estem át, amit elég nehéz volt feledni. Zsigerből visszahúzódtam a fiúktól, minden új

kapcsolattól (de ez egy másik történet)...  A fene tudja mi ütött belém mégis, az egyik ilyen találgatós beszélgetést halva, mikor a csajszik egymást löködték, hogy menjen már oda valamelyikük az új fiúhoz, szólítsa meg, kérdezze, szóval legyen már végre valamennyire a nőké is! Na, megszólaltam: - Én odamegyek,. .. kérdezek tőle valamit! Választ se várva, már mentem is. Megálltam előtte, a legszélesebb mosolyommal, pillogva, kicsit előrehajoltam, hogy be lehessen látni a blúzomba (ez mindig bejött a pasiknál, addig!) és megkérdeztem: - Te miért jöttél fel Zalából Pestre?..... Csend. Nézett rám én meg vissza. Hihetetlenül hosszú időnek tűnt miremegszólalt: - Mi közöd hozzá????

Nesze!

Éreztem, hogy elpirulok, a belső fülemben úgy hallottam, nagy robajjal omlik le a csábos mosoly az arcomról...

Hirtelen egy hatéves gyerek szintjére süllyedtem, billegtem egyik lábamról a másikra, csavargattam a hajam... Jó sok időbe került, mire rájöttem, elhibáztam a kérdést, tényleg mi közöm is van nekem ahhoz? Az az ő élete....

- Na??? Na??? - kérdezték a lányok. Nem mondtam meg, mit mondott. Azt hazudtam nem válaszolt, majd nagyképűen hozzátettem: - Lehet, jobb lett volna, ha moziba hívom...

arra talán ráharapott volna... Innentől az új fiút én lezártam magamban. Kerültük is egymást, ahogy csak tudtuk.. Az osztályban nem volt nehéz, én elöl, ő hátul - tiszta sor. Bár néha a hátam közepével is láttam a szája sarkában azt a vagány fintort, amivel annyira helyes volt... De ha a folyosón, a lépcsőn futottunk össze jó nagy ívben kerültük egymást, szinte a falba bújtunk nehogy véletlenül összeakadjon az auránk...

Az idő közben ment, megyegetett az új fiú már beszélgetett a csajokkal, viccelt is velük. Ha felelt, jó jegyeket kapott, mert okos volt, különösen a reál tárgyak feküdtek neki. A csapat befogadta, az év vége felé az osztály szépével, a Szíbold Mariannal, már randizott is, együtt tanultak - mondták... Ami nem is volt furcsa senkinek, érettségire készültünk...

Fizikából nagyon gyenge voltam. Matekból sem remekeltem, de az még úgy, ahogy elment.... De a fizika!!!! Úgy bukdácsoltam végig a négy évet, hogy kegyelem ketteseket kaptam, mert a humán tárgyakból, főleg magyarból nagyon jó voltam..  

Ahogy közelgett a június egyre jobban szorongtam és egyre kevésbé értettem a fizikát... Pedig éjjel-nappal tanultam, de a szorongásom nőttön nőtt, az érettségin kegyelemből még sem engedhetnek át...

Gyakran visszatérő álmom volt, hogy ülök a teremben, megkaptuk a tételeket és csodák, csodája tudom a megoldásokat is, írnám én, írnám de nem fog a tollam, az Istennek sem... Ilyenkor csurom vizesen ébredtem...

Elérkezett a fizika írásbeli napja is... Az élet már csak ilyen, aminek meg kell történnie, az meg is történik... Iszonyú meleg volt, soha nem látott kánikula... Ültem a teremben, matróz blúzban, ahogy illik... Megkaptuk a tételt és... csak bámultam az üres papírt... Nem! Nem jött be, amitől féltem! - fogott a tollam, csak az agyam nem! Még az sem ugrott be, amit addig tudtam... Megadtam magam a saját butaságomnak. Meredten néztem a semmibe és még imitálni sem tudtam, hogy írok valamit... Az új fiú elsők között lett kész, kiment a teremből... Aztán megállt a folyosón a nyitott ajtó előtt. Szembe ültem az ajtóval, összeakadt a szemünk... Gyorsan másfele néztem... a táblára, aztán a plafonra, majd megint a táblára... már a hőséget sem, az idő múlását sem érzékeltem... Egyszer csak látom ám, hogy ott áll az új fiú a terem közepén és beszél: - Tanár úr! Az Annának nem ír a tolla... oda adhatom neki az enyémet? - Hogy kinek a micsodája? Vagy mi van? - kérdezett vissza a tanár a melegtől elbambulva. - Az Annának, a tolla... Oda adnám az enyémet neki - mondta új fiú, s már mellettem is termett. A kezembe nyomta a tollat, s gyorsan hozzátette: - Itt van egy papír zsepi is, ha elsírnád magad... - úgy adta a kezembe a papírzsebkendőt, hogy közben gyengéden megszorította a kezem... - Kösz.. - suttogtam, nem tudom, hogy hallotta-e, mert már ott se volt. Fura volt így ez az egész... A tollam fogott, sírni se készültem... szétnyitottam a papírzsebkendőt... Apró betűkkel rá volt írva két tétel megoldása... Forróság öntött el, aztán borzongani kezdtem, mint aki fázik, DE! életre keltem tetszhalottamból.... Volt még annyi idő, hogy lemásoljam, ami a zsebkendőre volt írva... Egyáltalán nem volt biztos, hogy ért az a két megoldás valamit, mert azt az új fiú nem tudhatta, hogy nekem melyik tétel sor jutott, az A vagy a B.... De engem akkor ez éppen valahogy nem igazán érdekelt.. Kikóvályogtam a teremből s a szememmel kutattam az iskola udvarán álló tömeget... Megláttam. Ott állt a kapuban... Egy villanás, s mintha egy láthatatlan kéz lódított volna meg, elkezdtem futni felé, de úgy, hogy szinte szálltam, mintha a talpam nem is érintette volna a földet... A nyakába ugrottam, magához szorított, perdült velem egyet magunk körül..én meg beleolvadtam az ölelésébe, de annyira beleolvadtam, mintha mindig őt öleltem volna... Hirtelen megszűnt minden körülöttünk, fények villództak, kékek, zöldek, narancssárgák, lilák és vörösek..

 Izzott, zizegett a levegő és csilingelt, csilingelt, csilingelt...

.....éssss!  pontosan tudtam, igen! pontosan tudtam, hogy ezért a férfiért, aki egy szempillantás alatt vált előttem, bennem, nyegle kamaszból férfivá... Szóval, hogy ezért a férfiért én mindent, de mindent megtennék, bárhol, bármikor...

Ma már tudom, ő is ugyanezt érezte: ezért a lányért én mindent, de mindent megtennék, bárhol, bármikor...

Az érettségim sikerült, megkaptam a fizika kettest, jók lettek a megoldások.. Az ölelésből, csók, csókok lettek, sőt több is... Szeptemberben összeházasodtunk...

Azon a napon végett ért az iskola, de elkezdődött a közös életünk. Az az ölelés egy életre szólt...

Hát így.... Sok sikert érettségiző ifjúság! Minden jó, ha jó a vége!

 

 



(fotók forrása: hirado.hu, yogendra.hu)



 

Tovább
Megosztom ezt a cikket


Itt van május elseje...

Nem akartam én ma reggel itt locsogni, fecsegni a blogomban, mert nem nagyon érek rá. Megyünk a gyerekekkel majálisozni... (majd a végén elmesélem hova, hogyan, mert rendhagyó lesz!), de miközben kényelmesen ébredezgettem, kávézgattam - tévézgettem is... (bár ne tettem volna!). Azt mondja nekem (meg a kora reggeli több százezer tévénézőnek) a szpíker (magyarul műsorvezető), miközben éppen a hajdani május elsejékről faggat egy halálosan komoly embernek kinéző politikai elemzőt, vagy kit, hogy: "...  sikerült nekik azért a felvonulásra több tízezer embert összeterelgetni..."

Hogy mi? - kaptam fel a fejem. Terelgetni? Na, ne... ezzel egy kicsit felidegesített, mert erre én valahogy nem így emlékszem. Sem engem, sem a családomat, sem a barátaimat, munkatársaimat nem kellett terelgetni sehova, május elsején. Még ha megköveznek, akkor is el kell végre mondanom valakiknek, hogy mi bizony vártuk a május elsejét sőt! kifejezetten készültünk rá! Kisgyerekként élmény volt az akkori Hősök terén végig vonulni, apám a nyakába ültetett, felülről láthattam a lobogó zászlókat, a lufikat, hallgathattam a zenét és énekelhettünk, mert bizony énekeltünk is... Uram bocsá' mozgalmi dalokat, teli torokból!

Ezt:

A felvonulás végén a Ligetben kaptunk ingyen virslit, zsömlével és sört... Én azóta sem ettem olyan finom, roppanós bőrösvirslit, olyan tömött friss zsömlét, mint azokon a régi májusi felvonulásokon! Arról már nem is beszélve, hogy Apu mindig megengedte, hogy a söréről lenyaljam a habot... Ezt persze az Anyunak meg a Nagyinak nem volt szabad elárulni, ez volt a mi kis közös titkunk. Májusi titkunk... Volt úgy, hogy a Hüvösvölgyi Nagyrétre mentünk majálisozni, s mivel akkoriban még nem nagyon  lehetett márkás hátizsákokat kapni, füles fonott kosárban vittük magunkkal az elemózsiát, rántott húst, fasírtot, amit a Nagyi hajnalban sütött indulás előtt, a friss paprikát és paradicsomot, amit azért (minden ellenkező híresztelés ellenére!) lehetett kapni a munkásás kerületek piacain is - és még a gyári munkások is megtudták venni!  Jó volt. A legjobb az volt benne, hogy beszélgettünk, nevettünk, vitatkoztunk, és sokan voltunk, idősek, fiatalok, munkások és tisztviselők - dolgozó emberek.

Nem, nem tízezer ember jött akkor össze, hanem jóval több, csak becsülni lehetne, hogy hányan vonultak át a téren... Dokumentálva is van....

Nem vitatom, hogy voltak akiket csökött pártittitkárok, hatalom mániás főnökök kiparancsoltak a felvonulásra, azt sem, hogy akadtak akiknek ez nem tetszett - de az nem a nagy többség volt...

Jöttek színészek, művészek is...

A felnőttkori élményeim sem erről szólnak az emlékeimben... Igaz, a virslit a hetvenes években már nem adták ingyen, a sört sem, tudom, mert akkor már megihattam büntetlenül egy egész pikkoló világost.... Hosszú, kecses pohárban mérték ki a 3 deci csapolt sört, s amíg kortyolgattam, mindig eszembe jutott Apu, meg a májusi titkunk... Jó volt! Mint ahogy jó volt, hogy kamaszként csoportosan a Vurstliba mentünk, igaz azt akkor már Vidám Parknak hívták. De függetlenül a nevétől nagyon élveztük az Elvarázsolt Kastélyt, a hullámvasutat, a forgóhordót, amin át kellett sétálnunk két lábbal, ha tudtunk... Azt hiszem ezzekkel a jó érzésekkel nem lógtam ki az ifjú értelmiség soraiból sem, mint munkáslányból lett első generációs értelmiségi..

Tessék megnézni, meghallgatni ezt a videóklipet! Ez már önmagában történelemi kuriózum, hiszen Koncz Zsuzsán, Bródy Jánoson kívül (többek között) látható rajta  fiatal Estreházy Péter is, amint éppen a Vurstliba igyekszik...

Vidéken sem volt ez másként, ott is ünnepeltek, májusfát állítottak, ünnepi ebédet főztek, aranyló tyúkhúslevest csigatésztéval, rántott csirkét, petrezselymes krumplival, fejes salátával, került még asztalra kapros túrós pite is... Vonultak ott is, kezdetben felpántlikázott  lovakkal, szekerekkel, később még bringával is, mint, ahogy ez egy régi  Bősárkányban készült képen is látható (fotó forrása: borbacs.network.hu)

Jó kép, nem?

Hát igen.  ilyen is volt.....

Ma mi, a család, rendhagyóan ünneplünk! Budapesti városnéző túrára megyünk, új, alacsony padlós busszal, a tömegközlekedésben... DE! Nekem, mamának, meg a menyemnek saját sofőrünk lesz! Igen, jól sejti, aki sejti: a buszt a fiam vezeti... Van ugyan már egy diplomája, de azzal a kutyának sem kellett! Így aztán pályátmódosított, elvégezte azt az ingyenes tanfolyamot, amire netes kutatásai során ügyesen rátalált. Nem boldogtalan, azt mondja: helyemen vagyok! Gyerekkoromban úgyis mindig buszvezető akartam lenni!

Ő tehát munkával ünnepel a munka ünnepén, mi meg vele tartunk - nem csupán  szolidaritásból! Viszünk neki egy kis hazait, lesz benne kapros-túrós pite is... Ha végez sétálunk majd egyet a Tabánban, a régi nagy rock koncertek színhelyén...

Jó lesz! (vidám vagyok!)

...ésss! Egészen biztos nem nézek majd tévét, ahol szép reményű, fiatal megmondóemberek akarják átfesteni azokat az emlékeket, amit én éltem meg...

Kellemes majálist mindenkinek!

(fotók forrása: prograsmturizmus.hu, xfree.hu, borbacs.network.hu,  index.hu)

Tovább
Megosztom ezt a cikket


tiki-taki

blogavatar

A világ - színesben...

Utolsó kommentek